Ritkaság, hogy egy könyv vezesse több országban egyszerre, szinte az összes fontos sikerlistát. A New York Timesét és a BarnesandNoble-ét, például. Az végképp szokatlan, hogy ezt egy debütáló író tegye. 2015 elején Paula Hawkins regénye berobbant az angolszász piacokra. Ahogy Stephen King fogalmazott, ebben a történetben csak fokozódik és fokozódik a feszültség. Nem véletlenül hasonlítják Hitchkockhoz és Agatha Crhristie-hez az írót, a Gone girlhez a történetet. Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra. 

És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég. A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt. Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!

Több ok miatt kezdtem neki ennek a könyvnek. Egyrészt, kíváncsi voltam, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötte, másrészt még nem nagyon ismerkedtem meg a thriller műfajjal. Van aki dicsérte ezt a regényt, van aki szidta, így meg szerettem volna győződni arról, hogy melyik táborba tartozom én. Valahol a két elképzelés határán állok, nem tudom eldönteni igazán, hogy kedveltem-e ezt a történetet, vagy sem. Az viszont tény, hogy a cselekmények felvezetése nagyszerűen van megírva, tényleg fokozódik oldalról-oldalra a feszültség, úgy haladunk előre, mint egy zötykölődő vonat...

Rachel, az ingázó, múltját nem ismerjük meg egyből, előre kell haladnunk az olvasással, hogy megtudhassuk miért is lett olyan, amilyen. Főszereplőnk alkoholista, talán ebből születnek a gondok. Az írónő szerintem az elején direkt ellenszenvesnek mutatja be Őt, de csak azért, hogy a végén rájöjjünk, nem kell mindenkit megítélni első látásra (illetve olvasásra). 

A szereplők mind unszimpatikusak voltak számomra, de ez egyáltalán nem rontott a könyvön. Egy nyomasztó és fullasztó légkört alkotott meg ezzel Paula, ami a legfontosabb összetevője a thrillereknek. Ez a regény csupa egyediség, sehol máshol nem találkoztam még olyan történettel, ahol minden egy vonatról való pillantással kezdődik. Pozitívum, hogy a cselekményt több szemszögből ismerhetjük meg, nem egy szálon futnak az események, így több elképzelés és "gyanúsított-jelölt" születik meg bennünk. Tényleg hasonló a Holtodiglanhoz, bár a könyvet nem olvastam, a filmnek az elejét viszont már láttam. A hasonlóság bennük az, hogy mindkét történet azt sugallja, semelyik család sem tökéletes. Lehet, hogy kívülről úgy látjuk, de a kapcsolatuk koránt sem felhőtlen és boldog. Nem nagyon értek egyet ezzel a depresszív meglátással, ez nekem azt sugallta valamilyen szinten, hogy ne is próbáljam megtalálni az igazit, mert Ő úgyis meg fog engem csalni. 

Tulajdonképpen csak emiatt nem nőtt annyira a szívemhez ez a könyv, de egyébként az események csavarosak és megdöbbentőek voltak. Egy élmény volt olvasni, ahogy a végén összeforrnak újra a szálak, és így megkapunk egy kerek és egész helyzetet. Igaz, hogy már a könyv kétharmadánál rájöttem, hogy mi lesz a sztorinak a vége, mégis sikerült az írónőnek meglepnie egy-két dologgal.

Egyszeri olvasmánynak tökéletes, én egy borongós őszi napra, illetve hideg téli estékre ajánlanám azoknak, akiket nem zavar a komor, sötét hangulat és a fokozódó feszültség.