Philip Pullman § A borostyán látcső (Az Úr Sötét Anyagai 3.)

november 23, 2015

Közeleg a szörnyű háború, amit a boszorkányok jósoltak meg. Willnek el kell juttatnia minden világok legveszedelmesebb fegyverét, a titokzatos kést Lord Asrielhez. A fiú magányosan néz szembe a veszélyekkel, mivel Lyrának nyoma veszett… A varázserejű borostyán látcső pedig azt is megmutatja, amit szabad szemmel senki sem láthat…
Nagyon furcsa volt a kezembe venni a trilógia befejező részét, hiszen a szívemhez nőtt ez a sorozat. A legszívesebben örökké olvastam volna ezt a részt, hogy sose legyen vége, de annyira izgalmas volt, hogy csak fogytak, és fogytak a lapok...
Örülök, hogy végül nem halogattam tovább a befejező kötet elolvasását, mert nekem ugyanannyira, sőt, sokkal jobban tetszett, mint az előző két kötet. Az izgalmam nagyon fokozódott (ahogy az érzelmeim is), a befejezés után alig bírtam elaludni.
Ebben a részben a szereplők nagy jellemfejlődésen mennek keresztül. Lyra teljesen megváltozik, nemcsak megállapodik a daimónja, hanem érettebben is gondolkodik. Tisztábban látja a dolgokat, és tanul a hibáiból. Nekem ebben a kötetben Ő a legszimpatikusabb. A végére már az egyik kedvenc szereplőmmé vált. (:
Will is nagyon szerethető lett, örülök, hogy a vége úgy alakult a kettőjük között, ahogy...

Nem is tudom, hogy hogyan folytassam, annyi minden jár ezzel kapcsolatban a fejemben. Talán folytathatnám a cselekménnyel.
A történet eleje nagyon, de nagyon izgalmasan, pörgősen indult, a közepén viszont egy kicsit ellaposodott. Volt egy-két olyan fejezet, amit a legszívesebben átlapoztam volna, de én nem szeretek részeket kihagyni az olvasás közben. A legvége, a harcjelenetek újra feldobták a történetet, nagy fordulatokkal tarkítva.
Volt egy olyan rész benne, amikor a sírás küszöbén álltam. Muszáj volt felfelé pislognom, a szívem facsarodott olvasás közben. Annyit elárulok, hogy Lyra és a daimónja között zajlott le ez a szívszorító jelenet, amit az író nagyon hatásosan írt le. A másik ilyen megható pillanat a könyv végén Will és Lyra kapcsolatáról szólt.

A könyvben nagy szerepet kaptak a világok. Megjelent például a halottak országa. Ennek a vidéknek nagy a jelentősége a történet szempontjából, innen indul ki egy csomó lényeges dolog.
A kedvenc lényeim a mulefák lettek. Mivel nagyon szeretem az elefántokat, ezért nem is volt kérdés, hogy ők is belopják magukat a szívembe. Ezek az állatok hasonlítanak az elefántokhoz, és az antilopokhoz. Nagyon nehéz elmagyarázni, hogy néznek ki, de szerintem mulatságosan festenek. Amellett, hogy kerekeken gurulva közlekednek, az intelligenciájuk is nagyon fejlett. A végén Mary, a tudósnő (aki hozzájuk került egy kis időre) is megtanulta a nyelvüket, így tudtak egymással beszélgetni.
A másik szereplő, aki nagy változáson ment keresztül, Mrs. Coulter, Lyra anyukája. Belátta, hogy nem nevelte fel rendesen a lányát, és a történetben végül önfeláldozóan viselkedett a férjével Lord Asriellel együtt.
Szerencsére még találkozhattam ebben a részben Iorek Byrnisonnal, és Serafina Pekkalaval, a két kedvenc szereplőmmel.

Az író valamiért nem kedvelte az Egyházat. A könyvben tulajdonképpen a papság volt az ellenség. Kétszínűnek állította be őket. Én mégis felfedeztem a cselekményben a hitet. Egy angyal magyarázza Lyranak, hogy eddig miért tudta leolvasni az aletiométert. Azt mondta, hogy egy kegyelmi állapot kell hozzá, és a tudás elsajátítását az egész életben gyakorolni kell. Biztos volt Philip Pullmannak valami rossz tapasztalata papokkal, vagy csak nem tetszik neki az egész rendszer, viszont nem hinném, hogy elzárkózik a hit kérdésétől. Ezt ez a jelenet is bizonyította. A könyvben nem említi meg külön a Mennyországot és a Poklot. Minden halott a halottak országába kerül, nem választják őket szét cselekedetek szerint. Szerintem a Por világát, és azzá válását tartja a Mennynek, bár még itt sem írta azt, hogy csak a jók bomlottak fel, és kerültek be a Por részecskéi közé. Mégis, az egészet úgy értelmezi, hogy ez egy ajándék, eggyé válhatunk a természettel, és újra találkozhatunk a daimónjainkkal részecskék formájában.

A regényt fantasztikusan fejezte be Philip Pullman, csodásan lezárta az elvarratlan szálakat. A másik dolog, ami még nagyon tetszett, az a történet kimenetele volt. Jó volt végre egy olyan könyvet olvasni, aminek nem Happy End a vége. Igen, én is meglepődtem, mikor a végére értem. Mégis, érzem, hogy ennél jobb lezárást nem is lehetett volna kitalálni. Nem tudjuk, hogy a szereplőkkel mi lesz a továbbiakban, tehát függővége van. Engem ez sem zavart, néha jobb elképzelnünk a sorsukat, mintha a megoldást készen kapnánk.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Legolvasottabb bejegyzések

A blog rendszeres olvasói

Facebook oldal